Miért nem elég önmagának az ember? – A gyökértelen fa és a boldogság keresése
A mai ember sok mindent képes megszerezni, miközben egyre nehezebben találja meg azt, amiben megnyugodhat.
Dolgozik, tervez, gyűjt, bizonyít. Biztonságot szeretne teremteni magának és a családjának. Azt reméli, hogy egyszer eljut oda, ahol már elegendő lesz, amit elért, és végre felszabadultan élhet.
De amikor teljesül egy célja, gyakran már meg is jelenik a következő aggodalom:
„Hogyan tartom meg? Mi lesz, ha elveszítem? Mit kell még elérnem, hogy biztosan elég legyek?”
Így a boldogság mindig egy következő feltételhez kötődik. A jelen pedig váróteremmé válik.
Az elme, amely mindent a saját kezében akar tartani
Ebben az írásban személyes egón azt a belső működést értem, amely az ember értékét az eredményeihez, a birtokához, az igazához és mások elismeréséhez köti.
Ez a működés azt mondja:
„Annyit érek, amennyit fel tudok mutatni. Akkor vagyok biztonságban, ha én irányítok. Ha segítségre szorulok, gyenge vagyok. Ha tévedtem, kevesebb lettem.”
Ezzel a gondolkodással nehéz tartósan megelégedni. Hiszen az eredményeink változnak, a javainkat elveszíthetjük, mások véleményét pedig nem tarthatjuk az ellenőrzésünk alatt.
Ha az ember ezekre építi egész önmagát, minden változásban a saját értékének veszélyeztetését élheti meg.
Még az örömét is őriznie kell. Félteni kezdi azt, aminek örülhetne.
A gyökértelen fa
Képzeljünk el egy fát, amelynek elvágták a gyökereit.
Egy ideig még zöldek lehetnek a levelei. Ágai között madarak pihenhetnek. Aki messziről nézi, talán észre sem veszi, hogy megszakadt a kapcsolata azzal, ami táplálja.
A fa azonban már a tartalékaiból él.
Ilyen lehet az ember élete is, amikor mindent kizárólag a saját akaratából, erejéből és ellenőrzéséből próbál fenntartani.
Kifelé működik. Elvégzi a feladatait. Megfelel. Közben egyre kevesebb ideje és figyelme marad a pihenésre, a valódi kapcsolatokra, a csendre és arra, hogy megértse: mi táplálja, és mi meríti ki.
A félelem ilyenkor nem feltétlenül hangos. Néha állandó sietségként jelentkezik. Néha ingerültségként. Néha abban, hogy az ember egyetlen nyugodt percet sem engedhet meg magának.
Mintha belül tudná:
„Ha én megállok, minden összeomlik.”
Mi tartja fenn ezt az elszakadást?
A büszkeség és a gőg is akadály lehet. Nehéz elengedni azt a meggyőződést, hogy mindig nekünk kell tudnunk, irányítanunk és kimondanunk az utolsó szót.
De az irányítás görcse mögött félelem is meghúzódhat. Aki megtapasztalta a kiszolgáltatottságot, annak a bizalom kockázatosnak tűnhet. Aki csak akkor kapott elismerést, amikor jól teljesített, annak nehéz elhinnie, hogy pihenve, tévedve vagy segítséget kérve is értékes marad.
Ezért a kapcsolódás tanulásához türelem is szükséges.
Az első őszinte mondat talán ennyi:
„Nem kell mindent egyedül elbírnom.”
A valóság, amelyhez kapcsolódhatunk
A valóság tágabb annál, amit az ember pillanatnyilag gondol róla.
Testünknek vannak szükségletei és határai. Cselekedeteinknek következményei vannak. Más embereknek saját érzéseik, szándékaik és méltóságuk van. A természet pedig akkor is működik és változik, amikor mi mást szeretnénk.
A kapcsolódás ott kezdődik, amikor hajlandók vagyunk mindezt megismerni és figyelembe venni.
Pihenünk, amikor elfáradtunk. Tanulunk, amikor nem tudunk valamit. Jóvátesszük, amit elrontottunk. Elfogadjuk a segítséget, és mi is hozzájárulunk mások életéhez.
Minél inkább a valósághoz igazítjuk a cselekedeteinket, annál kevesebb erőt emészt fel az, hogy mindenáron a saját elképzeléseinket próbáljuk ráerőltetni az életre.
Szellemi értelemben ezt a nálunk nagyobb, tápláló összefüggést nevezhetjük Forrásnak. A hívő ember Istenhez kapcsolódásként élheti meg. A „végtelen erőforrás” itt annak a képe, hogy az élet támaszai túlmutatnak az elszigetelt én készletein. A mi időnk és teherbírásunk továbbra is véges: a kapcsolódás éppen e határok tiszteletére tanít.
Az irgalom és a kegyelem elfogadása
A teljesítményhez kötött önértékelés számára nehezen érthető, hogy valamit egyszerűen el is fogadhatunk.
Hogy szerethetnek bennünket a hibáink ismeretében. Hogy kaphatunk új lehetőséget. Hogy a segítség elfogadása nem veszi el a méltóságunkat.
A kegyelem szellemi tapasztalata ebben nyithat új utat:
„Nem kell előbb tökéletessé válnom ahhoz, hogy elindulhassak a helyreállítás felé.”
Ebből felelősség születhet. Ha nem kell minden erőnkkel a hibátlanságunk látszatát védenünk, könnyebben beláthatjuk a tévedéseinket, és megtehetjük a szükséges következő lépést.
A gyökerező ember boldogsága
A gyökerező fa is találkozik viharral. Az élethez kapcsolódó ember is átél veszteséget, bizonytalanságot és fájdalmat.
Mégis van különbség: már tudja, honnan kérhet segítséget, miből meríthet, és mihez igazodhat.
A megelégedettség így lassan a jelenben is helyet kaphat. Az elvégzett munkában. Egy őszinte beszélgetésben. A tanulás örömében. Abban, hogy ma végigvittünk valamit, amit helyesnek ismertünk fel.
Az ember méltóságához hozzátartozhat, hogy elfogadja: része az életnek, amelyből kap, és amelyhez maga is hozzáadhat.
A fa sem saját magából teremti elő mindazt, ami életben tartja. Gyökereivel kapcsolódik, és abból, amit befogad, levelet, árnyékot, virágot és gyümölcsöt ad.
Talán nekünk is ezt érdemes megtanulnunk:
GYÖKERET ERESZTENI A VALÓSÁGBA. ELFOGADNI, AMI TÁPLÁL. ÉS ÉRTÉKKÉ FORMÁLNI, AMIT KAPTUNK.
2026.10.04. Kárpát-medence. Pest vármegye. Kerepes (Lövéte). Máté Domokos